Anna naplója

Sokat gondolkodtam azon, hogy kezdjek-e írni valamilyen naplót arról, hogy mi is történik velünk, vagy csak csendben tartsam magambam.

Erre jutottam, írok. Soha nem szerettem, ha valaki egy bizonyos határon belülre lát az én és kis családom életébe, de ez a helyzet egy kicsit más. Nem szoktam panaszkodni, remélem itt sem fogok, de ez elég nehéz… Nagyon jól esik és akkora lelki erőt tud adni az, ha hasonló cipőben járó apukák, anyukák sorait olvasgatom.

Korábban mindig arra gondoltam, mint ahogy a reklámban is van, hogy ilyenek csak másvalakivel történnek meg. Hát most én lettem a másvalaki. Kislányom ideje korán, a terhesség 26. hetében megszületett. Aki nem élt át ilyet, az nem is tudja mit érez olyankor egy apa a kórházi folyosón, vagy az anya egy nyüzsgő műtőben, remegve egy ágyhoz kötözve.

De nem szaladok ennyire előre… Erre az évre valószínűleg nem úgy fogok emlékezni, mint életem legvidámabb szakasza. Az év elején fejlődési rendellenesség miatt meg kellett szakítani a terhességet. Az orvosok szerint semmi probléma nem volt sem velem, sem a terhességgel, sem Tündivel, csak így alakult. Egy ilyen rendellenességnek a valószínűsége kb. több 10000 az 1-hez. Próbálkozhatunk nyugodtan. Kivártuk a kötelező időt és sikeresen útnak indítottuk Annát.

Utazása első harmada már elég zűrösen telt. Annak ellenére, hogy semmilyen problémát nem találtak egy vizsgálaton sem, mégis elég erőteljes vérzés miatt Tündi kórházba került. Bence fiammal kb. másfél hónapot töltöttünk otthon kettesben, anya pedig élvezte az esztergomi kórház vendégszeretetét. Aggódtunk, izgultunk, de végül anya csak hazajött. Ezek után pihenés, vigyázás, nem megeröltetés.

Az előző sikertelen terhesség és a tavaszi kórházi túra miatt egy csomó kötelező és számos privát orvosi vizsgálat következett. Szerencsére minden rendben volt. Minden stimmelt, súly, méret, genetikai vizsgálatok stb… Örültünk. Minden normálisan alakult. Tündi jól volt. Jött a nyár, nyaraltunk, pihentünk, elfáradtunk, de mindig vigyáztunk, hogy Tündinek ne legyen baja. A család már-már mindent igyekezett túl aggódni.  Valahol azért mindig ott motoszkált a fejünkben, hogy ha már idáig kihúzta a manó, akkor maradjon is bennt a végéig. Nem sikerült. Ahogy már írtam, a terhesség 26. hetében egy vasárnap reggel Anna „fura” helyen rugdosott a pocakban és volt egy erősebb folyás (nem magzatvíz, vagy ilyesmi). Korábban is volt ilyen, de megnézték, faros és lent van. Akkor még semmi gondot nem okozott.  Mivel ilyen kellemetlenül még nem mozgolódott, bementünk az esztergomi kórházba. Készenléti csomag összerakva, hátha maradunk, Bence mamánál kitesz, anya és apa esztergomba.

Ügyeletes orvos megnézte Tündit és azonnal elkezdte intézni az átszállítását egy olyan kórházba, ahol van koraszülött osztály. Méhszáj kitágulva, fájások nincsenek, magzatvíz megvan. Tündi mentővel én autóval mentünk a SOTE I-es klinikára. Egy gyors vizsgálat, majd közölték, hogy nem tudják bennt tartani. (Utólag kiderült, hogy még időben sikerült megszületnie, mert egy méhen belüli fertőzés miatt minden bennt töltött perccel romlottak volna az esélyei.) Nehéz elmondani, hogy mit éreztem amikor először megláttam. Pont olyan mint Öcsi (Bence) volt, csak kb. 15 cm-rel kisebb és majdnem 2kg-mal könnyebb. Röviden a lényeg: Anna lehetőségeihez képest jól van, 36 cm és 990g. Lélegeztető gépen van, de ez normális ilyen esetekben.

Az első héten anna inkubátorban, anya kórházban, öcsi és apa otthon (látogatásokkor öcsi minden nap mamázott).

Tündi csütörtökön haza jöhetett, jól volt. Otthon próbáltuk feldolgozni, hogy mi is történt, történik. Mi az amit rosszul csinálhattunk, hogy ez lett. A napok teltek, intéztük a papírokat. Már nem is emlékszem, hogy mikor mit történt. Anna súlyvesztése viszonylag hamar megállt. Az anyatejjel is korán megbarátkozott. Egy napig volt csak gyomorszondája és egy napig valami más cső (ha eszembejut majd kijavítom). Keringéstámogatás, fehérje és lélegeztetés viszont kellett. Ahogy teltek a napok szépen gyarapodott, kezdték visszavenni a lélegeztető gépet már azt hittük, hogy sikerült túl jutni a nehezén. Rá kellett jönnünk, hogy itt ez nem így működik. Ahogy az orvosok is mondták, a koraszülött gyerkőcök állapota óráról órára változhat. És változott. Anna egyik éjjel tüdőgyulladást kapott. Mellkasröntgen is alátámasztotta. Újból megemelték a lélegeztetés gépi paramétereit, gyógyszerek a napi üzemanyagba… és várás. A legrosszabb az egészben az, hogy mindig tehetetlen vagyok. Nagyon rossz csak várni és tudni azt, hogy úgy sem csinálhatok semmit. Minden nap megyünk, símogatjuk, beszélgetünk és ennyi. Várunk. Pár nap eltelt, jött a jó hír. Használt az antibiotikumos kúra. Anna állapota javult, lélegeztetőgépet visszavették. Várás.

Most tartunk kb. itt. A tüdőgyulladás után újrakezdődött a lélegeztető gép paramétereinek csökkentése. Egy doktornő nagyon kedvesen azt mondta, hogy érzik ám a kicsik, mikor akarják őket levenni a gépről… máris több oxigént igényelnek és elhalasztják az önálló légzés üzembehelyezését. Hát ez van… Várunk. Könnyen lehet, hogy még elég nehéz napok előtt állunk. Nem értek orvosi dolgokhoz. A BPD saját értelmezésem szerint nagyjából azt jelentheti, hogy Anna tüdeje elkényelmesedett és hozzászokott a gépi lélegeztetéshez. Mivel már három hete gépen van ez érthető. Ebből próbálják most kikezelni, figyelik az állapotát a vérgáz (?) szinteket és annak függvényében kezelik/csökkentik a gépi adagot.

Már korábban elhatároztam, hogy nem nézek utána semmilyen koraszülöttekkel kapcsolatos betegségnek, tünetnek, de nem bírom. Nem kellett volna. Sok jót nem találtam, de mindig azzal nyugtatom magam, hogy jó helyen van. Egy dolgot lehet, várni türelmesen.

Tags: inkubátor, koraszülött, sote I

This entry was posted on kedd, szeptember 16th, 2008 at 01:05 and is filed under SOTE. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. Both comments and pings are currently closed.